Hogyan tovább? Hogyan? Tovább?

Soha nem gondoltam, hogy idáig el lehet jutni! Tulajdonképpen azon veszem észre magam, hogy már nem is izgat. Hogy mi? Az, hogy 53 éves múltam – nem is kell, hogy izgasson – ez az élet rendje. Életemben először, márciustól munkanélküli nő lettem, na ez az ami néha felpörget, aztán szomorúan konstatálom, hogy megint nem jött össze! Oké nézzük a másik oldalát! Majd itthon ellátom a háztartást, mindenkinek mindent megcsinálok (ebéd, takarítás, bevásárlás stb), de a tapasztalat azt mutatja ez nem az én műfajom, mármint megtudnám csinálni, de egyáltalán nem érdekel?! Na mármost ebből következik, hogy nem vagyok jó anya, feleség, nem tudok dolgozni sem!! Nem panaszkodni akarok, csak keresem a kapaszkodót! Mit lehet kezdeni velem? Kapaszkodó kéne! Eddig a munkám volt az, határozottnak, értékesnek éreztem magam tőle. Most kicsúszott a talaj a lában alól, nem kellek sehová, nem tudom azt mondani, hogy van valami amihez igazán értek! Mindig lehet tanulni tudom, de mit? Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy már nehezebb ennyi idős korban tanulni és az ösztönzés is hiányzik. Legalább életkedvem lenne, mert így a környezetemet is lehangolom. Már akivel találkozom, mert nincs kedvem találkozni emberekkel. Még megkérdezik hogy vagyok, dolgozom-e? Ez a halálom! Nem bírom elviselni, pedig tudom nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Én aki mindig önállóságra törekedtem, most másra kell, hogy támaszkodjak, nem tudom magam eltartani! Miért kell nekem ezzel foglalkoznom, miért nem élem világom vidáman, az a családomnak is jobb lenne? Úgy érzem ebbe bele lehet őrülni! Nem akarok, de meg van rá az esély. Mert mik a kilátások: Ha nem találok munkát, megélhetési gondjaink lesznek! Nem tudok kontaktust teremteni másokkal a bezártságom miatt! Tönkremegy az egészségem, nem tudok segíteni a családomnak! Nincs semmi aminek örülhetnék! MINEK ÉLEK!!! Hány évig kell szenvedni ahhoz, hogy befejezhesse az ember semmit érő életét!
Van ebből kiút?