Közeleg...
... érzem. Tompán. Mint egy felhő - ránehezedik az érzéseimre, és ettől úgy érzem, jobb, mert nem érzem igazából, amit kellene.
De tudom, hogy ez nem jó. Mert volt már ilyen.
7-8 éve (negyed szaturnusz ciklus) volt egy depressziós mélyrepülésem. Pszichésen-érzelmileg ültem egy sötét gödörben és ott jó volt. Sötét volt és meleg - és nem akartam kijönni. Közben meg belül szenvedtem, nagyon. Mert hirtelen rájöttem, hogy ami ténylegesen körbe vesz (élet) és amit szeretnék (vízió) végtelen távolságba került egymástól, és sorba rossz irányt választottam az elágazásoknál. És el kellett menekülnöm az igazság elől. Kellett néhány hónap, aztán rájöttem, a kiútra. Kemény időszak volt... 2-3, sőt 5 év kőkemény újraépítés, elkeseredett bizonyítási vágy. Aztán amit akartam, elértem. De cserébe más dolgokat elhagytam, elástam. És most ezek a hiányzó dolgok, elásott érzések húznak vissza ugyanoda.
Már fél éve elkezdődött - azt hittem, túl vagyok rajta, de nem. Most jön csak a nagyja... és erre rá fog menni ez a tél. Félek... és mégis... jó érzés ez a köd, ami rám telepszik, ezért nem érzem az erőt, hogy megszabaduljak tőle :(
- liv's blog
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Legfrissebb kép
10 hozzászólás
Köszönöm
Köszönöm a válaszokat. Sokat gondolkodom rajtuk...
és bár sok más is eszembe jutott, sok de meg ha - végül azonban rájöttem, hogy nem ez a lényeg.
Az tart, húz vissza, hogy nem tudom, merre van az a "másfele" és hogy mit is "akarok" pontosan. És ez most a feladat: hogy kitaláljam, létrehozzam a víziót. Ha ez megvan, akkor - ismerve magamat - irányba állok, és hátra tudom hagyni azokat a dolgokat, embereket és érzéseket, amelyek nem jó irányba sodortak.
Mit tennék, ha nem
Mit tennék, ha nem félnék?
Mitől félek?
Mért?
Kell-e valóban féljek?
-
és: Mi lelkesít?
-
... ezeket szoktam magamtól kérdezni.
: )
és tudsz válaszolni?
és tudsz válaszolni?
Általában igen. A saját
Általában igen.
A saját életemben.
...
Kedves Liv,
egyszer majdnem úgy esett, hogy nem maradtam a Földön egy betegség miatt.
És nem a halál volt ijesztő. Attól lett tele a gatyám, hogy mennyi mindent nem tettem meg, nem mondtam ki, mennyi mindenkit nem küldtem el, vagy épp elküldtem, akit nem kellett volna.
Amikor közelbe ér egy mélypont, törekszem felidézni ezt az állapotot. Hogyha most hoppsz véget érne, mit tennék meg marhagyorsan...
Te mit tennél?
Kinek mit mondanál?
Elsősorban magadnak?
Nem a szigorú, benned élő apára gondolok, nem arra, hogy ő hol igazítana ki, hol intene rendre, fegyelemre, gyorsabb fejlődésre, láthatóbb eredményekre...
A benned élő anyára, aki megbocsájt. Szelíd, és gyengéden vesz karjába, bármit teszel. Elmondja, hogy fontosak a hibáink, és nem baj, ha rossz utat választunk, az is vihet a jó irányba, ha törekszünk.
És még valami. Néhány napja ijesztő agresszió készült legyűrni. Voltak pillanatok, hogy a szörnyem az őrületig próbált elcibálni.
Jó figyelni ilyenkor a bennünk élő gyermekre, aki játékosan és kreatívan képest felébreszteni megoldó és teremtő erőnket, és észrevétlenül a megfelelő irányba terel és játszva ad válaszokat rajzolgatás, gyurmázás, csámcsogás vagy hintázás közben.
Remélem Neked is.
Erőt!
Edi
...a visszaeső...
...szerintem még ki tudnál mászni ...
...úgy érzem, még képes lennél megállni...
... ha akarnál... ERŐSEBB vagy ... ne félj...
...és a rád telepedő köd nem lehet jó érzés...az csak illúzió...
Köszi
"ha akarnál" - na ez az...
illetve az a gond, hogy a kimászás azt jelenti, hogy súlyos változtatásokat kell végigvinni. Ami áldozatokkal jár. És ez a legnehezebb... lemondani, elengedni, sőt elküldeni embereket, akik nem jó irányba visznek...
Igazán akarni kell
A szívedben, a lelkedben születik, de a fejecskédben dől el, igazán akarod-e. Amikor igen, megteszed. Bármi is legyen az.
Utána sem könnyebb. Meg kell küzdened a felelősséggel, hogy hoztál egy visszavonhatatlan döntést. Azért írom, hogy visszavonhatatlan, mert véglegesnek szánt döntéseimen nem szoktam változtatni. Akkor sem, ha utólag kétely gyötör, ha kínlódom, ha naponta belehalok a hiányba, mert NEM ENGEDEM, hogy alantas, kicsinyes önzések, álértékek, alulértékelések "színesítsék" gazdaggá tehető, értékes életemet!
Egy képzeletbeli mérlegen megnézem, mennyi örömöm, s mennyi bánatom származott ebből, s mennyi amabból. Fájdalmas felismeréseim voltak, s ennek következtében fájdalmas döntéseim.
De meg kellett tennem, önmagamért.
Senkit nem hibáztatok semmiért, úgy kellett történnie, volt benne szép és jó bőven, de lejárt, mint egy lemez.
Ha újra feltenném, félrecsúszna kezemben a tű, zene már nem, csak zaj hallatszana.
Új zenét keress, add meg Magadnak, amit megérdemelsz! Csak lemondások árán juthatuk közelebb céljainkhoz.
Húúúú, bocs, nagyon belelendültem.
Szóval, ahogy tetszik, akárhogy döntesz, a következmény nem marad el, a felelősség (ha úgytetszik Önmagad) elől pedig nem futhatsz el. Te sem, én sem, senki.
Remélem érted, hogy Érted írtam mindezt! :))
Kedves LIV !
Emlékszem egy hozzászólásodra, amikor Istvánnak írtad,
"... de hát Te is tudod a választ, csak emlékeztetlek rá..." kb így írhattad...
Így van ez most Nálad is, ha nem tévedek... :-)
A változás fájdalmas, áldozattal jár, de MAGADÉRT kell VÁLTOZTATNOD:
Ha nem akarsz lemondani, akkor másra mondj igent, így lassan, észrevétlenül válik fontosabbá...
Ha nem akarsz elengedni, akkor végy észre MÁST is és majd a korábbi elenged Téged...
Ha nem akarsz elküldeni, akkor TE MENJ!!!!!!
MAGADÉRT, kedves "liv" :-)
Igazad van
Nagyon-nagyon. És erre tényleg nem gondoltam :)
Pedig valóban ez az út, amit járni szoktam. Nem a mágus, hanem a misztikus útja. Csak elfelejtettem és folyton megpóbáltam mágussá válni. De az nem az én utam :)