Volt egy kedves kolléganőm. Azt csodáltam benne, hogy amikor akár sírhatott is volna, tudott szívből nevetni.
Persze, lehet, hogy ha már szülő az ember, akkor másképp fogja fel a dolgokat.
Neki van egy kisfia, egy beteg anyukája, egy nehéz eset apukája, párja nincs, jelenleg munkája sincs, de vannak testvérei, barátai. Valahogy tud arra nézni, amije van. Tud abból építkezni.
Ő mondta egyszer, hogyha padlót fog az ember, akkor jobb egy kicsit elüldögélni ott, legalább kipihenjük magunkat. Onnan lejjebb már úgysincs, és végső soron fel is lehet tápászkodni.

Egy másik régi kollégám meg arra tanított, hogy bár dolgoznunk kell, hiszen Isten is dolgozik a mai napig, azért ha napi 8 órát szívvel-lélekkel a dolgunknak szentelünk, akkor nincs okunk a lelkifúrra. Igaz ez akkor is, ha az ember épp "munkanélküli". Mert akkor az a munkánk, hogy napi 8 órában keressük a helyünket, vagy egyszerűen csak azt csináljuk, amit szeretünk, még ha nem is kapunk érte pénzt. A többi időt pedig arra kell szánni, amire való: A társunkra, szeretteinkre, pihenésre, feltöltődésre, önmagunk építésére, és az Istennel való kapcsolattartásra.
Egyensúlyt kell teremteni valahogy. Mert a természetet nem lehet meglopni. Az időt rá kell szánni mindenre. Az alvásra valót alvásra, az odafigyelésre valót odafigyelésre.
És naponta takarítani. Főleg a fejben.
Na, ez az én nagy feladatom. Meg az ablakpucolás... De ez már holnapra marad.

Pajtikák!
Jó éjt! És fel a fejjel - amíg van!
Puszi és ölelés, meg napsütés, meg minden fődi jó!
Menjetek geszenyét szedni, meg avart rugdosni, meg üljetek ki a dombtetőre nézni a szépséges őszi fákat!